Könyvajánlat: Michel Pastoureau: A fekete – egy szín története

A szerző a könyv bevezetését a cím igazolásával kezdi, vagyis azzal, hogy a fekete igenis egy szín. Meglepő lehet ez a felütés, ám a könyv folyamán a fekete szín szerepét, jelentését taglalva ez a kérdés újra és újra előkerül, és aszerint, hogy épp mely korban és társadalmi viszonyok közt járunk, választ is kapunk rá. A kiadó (Kalligram) szerint a kötetet “olvasva, mely az európai művelődés történetét áttekintve igyekszik meghatározni a fekete jelentésének változásait, pulzálását, láthatjuk, hogy a kérdés nem is olyan egyszerű. Volt, amikor a fekete a színskála egyik pólusa volt, máskor nem egy fekete létezett, hanem több, és volt olyan is, amikor nem tartozott a színek közé. A fekete mást jelentett az ókori egyiptomiaknak, mint a ciszterci szerzeteseknek, mást a címertanban mint a teológiában, és eltérően viszonyultak hozzá a gótika festői mint a romantikus írók”.
    
A “látszólag monografikus tanulmány” időrendben, azon belül pedig tematikusan építkezik: az őskáosztól (hiszen a fekete minden kezdete, az “eredendő szín”) eljut a 21. századig, érintve közben régészetet, mitológiát, képzőművészetet, heraldikát, divattörténetet, egyháztörténetet, könyvtörténetet, filmtörténetet, társadalomtörténetet, irodalmat… Ennek oka, mint azt a szerző a bevezetésben megjegyzi az, hogy a “színek minden leírása, megnevezése kulturális és ideológiai, még akkor is, ha a legsemlegesebb (…) dokumentumokról van szó”, így “nem tanulmányozhatók időn és téren, konkrét kulturális kontextuson kívül. Éppen ezért minden színtörténetnek először is társadalomtörténetnek kell lennie”. A színekkel, illetve a színek történetével foglalkozó kultúrtörténész szemében a szín “társadalmi jelenség”, hiszen a társadalom ad a színnek a saját (földrajzi és időbeli) hatókörén belül jelentést (mely lehet akár szimbolikus vagy emblematikus is) és értékeket. Ezért változik mindkettő a társadalom időbeli változásait követve, valamint ezért találunk más, többször egymásnak ellentmondó jelentéseket egyazon kor különböző kultúráiban. Az utóbbira érdekes példa a fekete különböző szimbolikus értéke az ókori római, keresztény és észak-európai (germán-kelta) népek számára.

Mindebből következik, hogy a színtörténet “olyan kutatási terület, melyhez különféle (…) diszciplínák vizsgálata szükséges”. A könyv így annyira átfogó lett, hogy legnagyobb veszélye a felszínesség lehetne, de mégis rendszerezett és lényegre törő képes maradni, komplex kultúrtörténeti áttekintést adva egy szín történetéről, miközben kitekint a legkülönbözőbb tudományterületekre. Hogy a szerző mégis határokat szabjon magának, saját érdeklődési területén belül marad, miszerint az európai társadalmakat vizsgálja, a római kor és a 18. század közötti időszakra helyezve a hangsúlyt.
    
Az első fejezet az ókori mítoszok és hiedelmek világába enged betekintést, majd következik a középkor: a keresztény világkép kialakulásának időszaka, majd a szerzetesrendek és a lovagok kora, ahol a címertan és a lovagregények irodalma is jelentőssé válik a téma szempontjából. Egyesek kijelentik, hogy “a fekete, mely a sötétség színe, valójában nem is szín”.

A fekete a 14-16. század közt válik divatszínné először a közemberek, majd az udvarok lakói, sőt, a királyok körében, és egyre elterjedtebb és közkedveltebb lesz.

A következő évszázadok már a fekete jegyében telnek: a szerző a 16-18. századra teszi a fekete-fehér világ megszületését, és a 17. századot egyenesen “sötét évszázadnak” hívja, bár a szín jelentése és értéke ismét változik. A fekete ekkor mint a színek ellentéte jelenik meg, és a Newton prizmakísérletei után elterjedő színskálán sincs helye. A könyvnyomtatás elterjedésével és a protestantizmussal indul az a folyamat, melynek hatására egy “fekete-fehér világ” születik meg: fekete-fehér kultúra és képzeletvilág.

A fehér papír és fekete tinta hatását fokozzák a fekete nyomatok, és később ez a tendencia él tovább a fotózás elterjedésével, majd a film hőskorában. Ezzel párhuzamosan a 19. században újra elterjednek a színek az öltözködésben, bár a fekete máig népszerű maradt, és a művészetek sem hagyták el. A 18. század végén indul a “gótikus irodalom” első nagy korszaka, bár a festők számára a fekete még mindig nem szín (“semmi sem fekete”, idézi Gauguint a szerző). A festészetbe csak az 1920-as években tér vissza ez a szín, és ekkortól a “dizájn és a modernitás emblematikus színévé” válik a 20. században.

A fekete térhódításával párhuzamosan veszt is jelentőségéből, hiszen mára már annyira elterjedt és elfogadottá vált, hogy “szimbolikája mindenütt elhalványult”. Míg “a fehér talán már nem annyira ártatlan, mint valaha”, a fekete a szerző szerint egyedül a nyelvhasználat és a babona területén maradt “tabudöntő szín”. Ennek ellenére a kötet nem kijelentéssel, hanem kérdésekkel zárul: a fekete “végre közönséges színné vált? Semlegessé? Olyanná, mint a többi?”

Kocsis Katalin